Pontosan 2 éve szálltunk fel a hőlégballonnal! És pontosan mára lettem kész az ezt megörökítő oldallal, amit a 'Soha ne mondd, hogy soha' SB.hu kihívására fejeztem be. Ime:
A történetem (ami kivételesen meglepően hosszúra sikerült):
'2010-ben, megismerkedésünk ötödik évfordulóján lepett meg a barátom egy hőlégballonos utazással. Egy kivételesen napos és felhőtlen júliusi délutánon ballagtunk le a házunk mögötti parkba, ahol a ballonokat készítették fel. Mindenki aktívan részt vehetett a felfújásban, felállításban, érdeklődve figyeltük mi is, hogyan lesz egy nagy rakás selyemből egy repülő 'masina'.
Mikor a ballonunk készen állt a felszállásra és beszállhattunk, még mindig nem tudatosult bennem, hogy hamarosan madártávlatból láthatom a városunkat. Aztán ahogy emelkedni kezdtünk és apró pontokká váltak az emberek, autók, fák, rámtört a félelem. Alig mertem mozdulni, a fényképezőgépemet szorongattam a kezemben és tudom, gyerekes, de magamban imádkoztam, nehogy valahogy megsérüljön a kosár alja és kiessünk, vagy esetleg egy hirtelen mozdulatot követően átzuhanjak a kosár oldalán. Bár nagy és kisrepülővel is szálltam már fel, mégis más így repülni, hogy majdnem semmi sincs közted és a levegő, a tér, a magasság között. Aztán erőt vettem magamon, mert eszembe jutott, ez egy ajándék, egy meg nem ismételhető alkalom arra, hogy úgy láthassuk a világot, ahogy nem sokan. Egészen óvatos és megfontolt mozdulatokkal kezdtem fényképezni és forgolódni, hogy minél több mindent lássak, persze közben egyik kezemmel mindig szigorúan kapaszkodva.
Csodás panoráma tárult elénk. Alattunk a város házai, távolabb a Reeuwijkse tóvidék terült el, a horizonton pedig feltűnt a tenger. Ahogy lassan lement a nap, ideje volt
'leszállópályát' keresni. Egy mezőt választottunk és meglepően zökkenőmentes volt a földetérés. Miután közös erővel utánfutóra került az összecsomagolt ballon, a 'kapitány' megosztott velünk egy történetet a hőlégballonos repülés történelméről, aztán pezsgővel koccintottunk a sikeres utazásra.
Busszal vittek minket vissza a kiindulási pontra már sötétedés után, az úton büszkén olvasgattam a kapott oklevelet, ami tanúsítja, micsoda élményben volt részünk. Csodás ajándék volt, örök emlék marad!'
Mikor a ballonunk készen állt a felszállásra és beszállhattunk, még mindig nem tudatosult bennem, hogy hamarosan madártávlatból láthatom a városunkat. Aztán ahogy emelkedni kezdtünk és apró pontokká váltak az emberek, autók, fák, rámtört a félelem. Alig mertem mozdulni, a fényképezőgépemet szorongattam a kezemben és tudom, gyerekes, de magamban imádkoztam, nehogy valahogy megsérüljön a kosár alja és kiessünk, vagy esetleg egy hirtelen mozdulatot követően átzuhanjak a kosár oldalán. Bár nagy és kisrepülővel is szálltam már fel, mégis más így repülni, hogy majdnem semmi sincs közted és a levegő, a tér, a magasság között. Aztán erőt vettem magamon, mert eszembe jutott, ez egy ajándék, egy meg nem ismételhető alkalom arra, hogy úgy láthassuk a világot, ahogy nem sokan. Egészen óvatos és megfontolt mozdulatokkal kezdtem fényképezni és forgolódni, hogy minél több mindent lássak, persze közben egyik kezemmel mindig szigorúan kapaszkodva.
Csodás panoráma tárult elénk. Alattunk a város házai, távolabb a Reeuwijkse tóvidék terült el, a horizonton pedig feltűnt a tenger. Ahogy lassan lement a nap, ideje volt
'leszállópályát' keresni. Egy mezőt választottunk és meglepően zökkenőmentes volt a földetérés. Miután közös erővel utánfutóra került az összecsomagolt ballon, a 'kapitány' megosztott velünk egy történetet a hőlégballonos repülés történelméről, aztán pezsgővel koccintottunk a sikeres utazásra.
Busszal vittek minket vissza a kiindulási pontra már sötétedés után, az úton büszkén olvasgattam a kapott oklevelet, ami tanúsítja, micsoda élményben volt részünk. Csodás ajándék volt, örök emlék marad!'
Mellesleg ma van a 7 éves évfordulónk: Happy anniversary Moop!
